Bob Bikafos 6 évesen verte agyon az első áldozatát. Egyik osztálytársa, egy háromlábú szöszpiszok kötözködni kezdett vele az ebédlőben. A szöszpiszok éppen arra készült, hogy „ütődöttnek” nevezze Bob Bikafost, de a szó kimondásának közepénél váratlanul egy villámgyors ökölcsapás véget vetett rövid, de egyszerü kis életének. Csak annyit tudott mondani, hogy, „ütő”. Majd egy pillanattal később a légzőszervi nyilása felnyomódott gombaformájú agyvelejébe, ami aztán véres pempőként, fröccsenve kenődött szét az iskolai ebédlő gondosan sorba rendezett asztalain. Azonmód szörnyethalt.

Bob onnantól kezdve megismerte a bolygó összes nevelőintézetét és  kiskorúaknak fenntartott börtönlétesítményét. A cellákat, a rácsokat, a drótkeritéseket, vasajtókat, gumiszobákat, kerengőket, folyosókat, csővezetékeket, őrtornyokat és börtönkápolnákat. Végül NW Trieste egyik eldugott, csöndes, kertvárosi iskolájába került az alapvetően gyengeelmével született – és emiatt társadalmilag megkülönböztetett - pöcökmoszatok közé. Bob ekkor 7 éves volt. Már javában szteroidokon élt, és a szupermarketekből ellopott gusztusos ízléssel csomagolt húskonzerveken. Szülei nem nagyon törődtek vele. Apja LeRoy Bikafos a fájdalomgyárban dolgozott, anyja Rosie Bikafos az otthoni háztartást vezette erősen benyugtatózva. Bob eleinte csak az utca réme volt. Rendszeresen szedett védelmi pénzt a környékbeliektől, majd 8 évesen átvette a közeli benzinkút irányítását.

Nem sok idő kellett és ő volt a kerület ura. A sok szteroidtól és húskonzervtől kis, tömzsi, kopasz görccsé változott és éppen a szomszéd kutyáját akarta büntetésből karóba húzni, amikor meglátta Annamarit az utcán.

Nagy, döngető léptekkel, fújtatva közelítette meg a lányt. Röfögve elé állt és azt mondta.
- Zén nevem Bob. Ki vagy?
Annamari nem szólt egy szót sem. Csak hümmögött, aztán kacéran megvonta a vállát. Bob azonnal szerelmes lett. Ilyen gyönyörű vállvonogatást még soha életében nem látott. Ez volt a legszebb dolog az életében és a gyönyörtől megbicsaklott falcetthangon felkiáltott.
- Csináld ezt mégegyszer!
Annamari újra megvonta a vállát, másnap megesküdtek.

 
Bobot mintha kicserélték volna. Végleg szakított előző, romlott és bűnös életével. Az öregeket átsegítette az úton, húskonzervet osztogatott a szegényeknek, megvédte a gyengeelméjü pöcökmoszatokat a társadalmi előitéletekkel szemben, baseballversenyeket szervezett a hátrányos helyzetü csavargyári dolgozók gyermekei számára, nyári átnevelőtáborozásra hívta egykori fiatalkorú cellatársait, segélykoncerteket finanszírozott, leszoktatta a csecsemőket a drogoktól, adományozott a Shabbadwa egyháznak és felvirágoztatta a kerületet. Később elvállalt egy nyugalmas éjszakai állást. Biztonsági őr lett a Gázolaj Ház mélygarázsában. Noha gyermekük nem lehetett - hisz Bob magja a rengeteg szteroidtól már réges-rég elszáradt - mégis úgy érezte, ő és Annamari a legboldogabb férj és feleség NW Trieste városában.

15 évvel később, egymást átkarolva andalogtak az utcán. Nézték a kirakatokat, tervezgették az életüket. Ekkor jött szembe velük a postás, Kwik, a barátságos varánuszgyík. Kedélyesen váltottak egymással pár mondatot, s éppen elköszönni készültek egymástól, mikor Bob csak annyit látott fél szemmel, hogy Annamari kacéran megvonja a vállát és Kwik a barátságos varánuszgyík furcsán felszisszen.

Szöget ütött egy szörnyü gondolat és egy hétre rá, Bob Bikafos megkövülten állt Gorevics úr ajtaja előtt. Kezében baseballütővel. Nyögéseket hallott, azonnal tudta kitől származik a hang.