- Igen???
Az íróasztal mögött egy xanturreai végbéltermék vonaglott bájosan. Kicsiny praclijai körbefonták a telefont, a dossziékat és az asztal egyéb kellékeit. Akcentusa alapján nőstény lehetett. Foglalkozását nézve titkár – vagyis titkárnő ezek szerint.
- Hümmmm. Adolf Amudsen vagyok. Magánnyomozó.
- Detektív? – vinnyogta a hang a kontúrtalan testből.
- Igen, olyasmi. Herr Zorád Klotzenferren hívott megbeszélésre, háromra.
- Igen igen, egy pillanat. – a cucc körbefolyta a telefont és gombokat nyomogatott rajta. – Zorcsi, Adolf Amudsen megérkezett.... Jó, rendben. – szólt lecsorogva a kagylóról. – Bemehet. – nézett rá (vagy mi) Adolfra.
Adolf belépett a szobába. Ott benn teljes sötétség uralkodott.Adolf próbált tájékozódni az ajtón beszűrődő fényben, de csak üvegcsék visszacsillanását bírta felfedezni pár méterrel beljebb. Aztán az ajtó becsapódott mögötte.
- Hümmmm... Napokat kívánok. A nevem Adolf Amudsen, magánnyomozó. Itt van, Uram? – próbálkozott Adolf, miközben zsebkendőért kotorászott zsebében. „Már megint ez az izzadás, beszarok.”
- Igen, üdvözlöm. Itt vagyok persze. – szólt egy vékonyka hang.
- Csakmert kicsit sötét van uram. Nem látok igazán... semmit.
- Ja persze igaz igaz. Sajnálom, de kicsit fényérzékeny a természetem. És mindig elfelejtem, hogy maguk, humanoidok, leginkább a szemüket használják, azt is csak világosban. Hiba, hiba... Nagy hiba... – motyogás. – Na mindegy, nyitok fényt maga körül, ha ez kicsit megnyugtatja.
- Őööö, nem köszönöm. – szólalt meg Adolf, de addigra már ki is gyulladt valami lámpa, körülötte két méter átmérőjű fényudvart teremtve. Azon túl viszont sehol semmi.
- Nos, az Önök által kedvelt kézfogásról le kell mondanunk sajnos, ugyanakkor fontosnak tartom, hogy beszéljünk. – hallatszott a vékony hang egészen közelről. Még valami kisebb széllökések is jöttek innen-onnan.
- Azt hiszem, jobb, ha távozom.- mondta gyorsan Adolf. – Nekem szükségem van a személyes kontaktusra az ügyféllel. Pardon, minden jót. – Azzal elkezdett hátrálni, amerre az ajtót sejtette. Meg is találta hamar a kilincset, hiszen a tájékozódás képessége egy magánnyomozónál, ugye?.
- Várjon, várjon. – jött a hang. A fény lekapcsolt. Adolf egészen megrettent. A légmozgás nagyon közeli volt. – Segítenie kell. Megfizetem.
- Minden jót. – röffentett egyet Adolf, aztán kinn is volt. Csapta is be maga mögött az ajtót, de ahogy egy pillanatra visszanézett, a fény egy óriási fogsoron és duzzadt, sárga ajkakon villant meg. – Akuvva anyád. Ez fáááj...... – visította búcsúzóul Herr Zorád Klotzenferren.
- Tyűűűű. – nyöszörögte Adolf, pár perccel és sarokkal odébb, egy sikátor falának dőlve. Sikálta nagy homlokát serényen a zsebében talált zsepivel. – tyűűűűű.
Adolf pár óra múlva hazaért garzonjába. Az üzenetrögzítő vészjóslóan villogott. „Na halljuk”
- Üdvözlöm. – jött egy fura, de ismerős akcentus. – Lucsia Xantullia vagyok. Herr Zorád Klotzenferren titkárnője. Továbbítom Uram bocsánatkérését Ön felé a ma délután történtek miatt. Továbbá átutalunk számlájára egy kisebb összeget az Önt ért kellemetlenségek miatt. Minden jót. Biiiip
Ekkor törték be az ajtót. A lakásba egy magas fickó robbant be, mögötte kettő másik, akik egyből rá is vetették Adolfra. Mikor már a földön térdelt, szólalt meg a magas:
- A nevem George Szozmóziusz, Tripoli Nyomozó Iroda. Elfogtuk és megvádoljuk Herr Zorád Klotzenferren brutális megölésével és Lucsia Xantullia grófnő még brutálisabb megbecstelenítésével. Vigyétek át a PQ-123-as börtönbolygóra. MOST!
- Ez baromság! - kiáltotta Amudsen, de már vitték is.
Ahogy Adolf a két smasszőr között elhagyta a lakást, még meghallotta üzenetrögzítőjének távolodó, bájos zúgását: „Minden üzenet törölve!”
Utolsó kommentek