Viola Hercegovina kétségtelenül nehéz pillanatokat élt át azokban a régi időkben. Shabbadwa boszorkány először bezárta őt kastélyának legfelső tornyába és éveken keresztül a lehető legváltozatosabb kínzásoknak vetette alá. Lábát tüzes husánggal égette, melleit éles szikével vagdosta. Körmeit egyenként letépdeste, telt ajkait levágta. Viola csontsoványra fogyott, haja zsíros csimbókokban lógott, fogai hullani kezdtek. Végezetül az istállóba került, a nyakára pórázt kötöttek és a pajtát soha többé nem hagyhatta el...

A Kalapácsos kérdően rápillantott a nőre.

- Akkor hát vége?

- Egy fenét! – mondta a nő bosszúsan és tárcájából előkotort egy Head Cleaner márkájú cigarettát. Unott hangon hozzátette – Még csak most kezdődik. – aztán kifújta a cigifüstöt.

A Kalapácsos egy pillanatig maga elé bámult, aztán megigazította az arcát takaró maszkot.

- Én a munkámat elvégeztem, most pedig kérem a jussomat.

- Miről beszél? – kapta fel a fejét a nő.

- Egy bevert fej fél penny. Két bevert fej egy penny. Kérem a jussomat. – Mondta gépiesen a Kalapácsos.

- Ilyesmiről szó sem volt. – mondta a nő és homlokán bosszús ráncok jelentek meg. – Maga azt mondta, szivesen bever egy-két fejet. Hisz ez a maguk vallásának a lényege.

- Valóban mondtam valami ilyesfélét – mondta lassan óvatosan a Kalapácsos. – talán nem pont ezekkel a szavakkal, meg talán nem is pont ezzel a hangsúllyal... – kis szünetet tartott, a nő pedig kérdőn figyelt rá. - ... talán félreérthető is voltam ama bizonyos megnyilvánulásommal. Nem tetszik így gondolni? – kérdezte bűnbánó arccal, már amennyire ezt a fejét takaró maszkból ki lehetett venni.

- Nem, nem tetszem így gondolni. – csattant fel a nő nyers hangon és elnyomta a cigijét és újra a tárcájába nyúlt – Azt tetszem gondolni, hogy ingyen vállalta a megbízást, nem pénzért.

- Hát... – gondolkodott el a Kalapácsos – Akkor most szólok kéremalássan. Egy bevert fej fél penny. Két bevert fej egy penny.

- Haggya már abba! – kiáltotta a nő, mert már baromira elege volt ebből az egészből. – Nincs pénzem. – bökte ki végül.

Mély csönd telepedett az üres étteremre. A Kalapácsos gondolkodott egy darabig, majd rápillantott a nőre.

- Hát... ha így állunk... mit szólna, ha megbögyörészném? – kérdezte ártatlanul.

- Hogy mit?? – kérdezte értetlenül a nő, noha nagyon is értette.

- Megbögyörészném....  úgy elől... – mondta a Kalapácsos – szemből úgy értem.

A nő elgondolkodott egy pillanatra, aztán meglendült a tárcájában lapuló keze és unott arccal nyakon szúrta a Kalapácsost, aki még föl se fogta, de már meghalt. A véres geci spriccelve lövellt ki a sebből, szétmaszatolva ezzel a tiszta fehér abroszt, majd egy vékony nyekkenéssel levágódott a feje az asztalra. Mire az egyik pincér észbekapott volna, a nő már nem volt sehol.

A nő kopogó léptekkel, dühösen sietett végig a borús főutcán. A megbízójához igyekezett, aki csúnyán rászedte őt ezzel a futóbolond fickóval. Ráadásul a Kalapácsosok rendje hamarosan üldözni kezdi őt és akkor újabb ellenségeket szerez magának. Egyedül a megbízója tudta az igazságot Viola Hercegovina hollétéről s mikor ez eszébe jutott, borzongva húzta össze hosszú fekete kabátját a hűvös esős éjszakában.

A 45.-ös számú lakótelepi ház kapujához érve beütött egy számkódot. A kapu kinyílt, ő meg végigment a folyosón, majd föl a liften a tizedik emeleti kis panellakásba.

Mikor benyitott, dohos, áporodott levegő csapta meg az orrát. Tudta, hogy Gyula Manó ilyen környezetben érzi jól magát.

George ránézett a szőke csajra, aki kényelmesen elheveredett a foteljében.

- Te vagy az új bérlő? – Kérdezte gyanakvóan, miután bevitte az összes csomagot.

- Az is lehetek. – mondta a lány kacérkodva. – de gyere már ide. Ülj le mellém.

George némán leült a fotel szélére, a lány meg közelebb húzódott hozzá.

- Ne! – mondta fáradtan George. – Épp túl vagyok egy szakításon.

- Sajnálom. – mondta a lány őszintén. – Barbi vagyok.

- Én meg George

Kezet fogtak.

- Szóval... – terelte el más irányba a beszélgetést a férfi. – A költség nem sok, a rezsi elenyésző. Szerintem jól ki fogunk jönni egymással.

- Abban biztos vagyok. – mondta Barbi és kinyújtoztatta hosszú lábait. – Nincs kedved moziba menni?

George elbizonytalanodott. Brendával azelőtt pont egy moziban jött össze.

- Hideg van kinn. – mondta George. – De... végülis... csak fölveszem a cipőm.

- Én meg rendbe hozom a sminkemet! – kiáltotta Barbi boldogan és fölpattant a fotelből. A bőröndjéből előkapta a piperetáskáját, néhány ruhát és hatalmas csattanással magára zárta a fűrdőszoba ajtaját. 45 percet kellett rá várni.

Adolf benyitott lakásának ajtaján és ledobta ballonkabátját egy székre. Gondterhelten leült dolgozószobájának asztala elé és újra átgondolta a nap eseményeit. Még mindig fájt a feje, mikor eszébe ötlöttek Krakuát VI baljós szavai.

„Legyen óvatos Adolf, mert az ellenség mindenre képes! Nekik is szükségük van a jóslatokra, bár ők egészen más célokat tűztek ki maguk elé. Akárhogy is, ők a mi versenytársaink!

És mégis kicsodák? – kérdezte Adolf.

Többen vannak. De mind közül a legveszélyesebb Gyula Manó! – mondta vésztjóslóan Krakuát VI. – volt vele egyszer dolgom...

- Igen? – vonta össze a szemöldökét Adolf, mikor az az érzés kerítette hatalmába, hogy ő tulajdonképpen most éppen alszik.

- Igen! – mondta Krakuát és lesütötte a szemét, mikor eszébe jutott a fájdalmas emlék. De aztán csak ennyit mondott – Gyula Manó nem szarozik, az egyszer biztos!”

A nő először csak a hosszú pókszerü fémlábakat látta. Majd a vezetékek és a szürke diódák mentén följebb vonta tekintett. Egy teljes evolúció volt látható Gyula Manó hosszúkás testén. A szoba sötét sarkában pedig, közel a plafonhoz érve a farokvég egy humanoid alakban végződött. De hogy melyik létezett először, az ajtóban álló fémcsápok és mechanikus póklábak, vagy a lakás végében megbúvó élőhalott szürke arc, azt senki se tudhatta.

- A Kalapácsos! – kiáltotta a nő. – Átvertél!

- Csak teszt volt. – szólt Gyula Manó 56.-ik generációja a nappaliból.

- Nem szeretem az ilyen teszteket. – mondta dühösen a nő és rágyújtott.

- így vagy úgy, de meg kellett bizonyosodnom a képességeidről. – felelte Gyula Manó 32.-ik generációja a konyha irányából.

- Most már megbizonyosodtál.

- Neeeem.... – vigyorodott el Gyula Manó 11.565.-ik generációja a wc papír raktár és a fogmosó automata irányából, miközben néhány vörös led pislogott egyetértőleg a nappaliból. – Adulf Amudsen még mindig szabadlábon van. Maga nem hajtotta végre rendesen a feladatot. Menjen és találja meg őt és tegye azt vele, amit tennie kell!

A nő dacosan nézte a vonagló testet, majd fújtatva megfordult és becsapta maga után az ajtót. Gyula Manó hatalmasat sóhajtott. Már alig bírt ebben a szobában várakozni. Ha akarná, egyetlen pöccenéssel pozdorjává zúzhatná ezt az önként választott szűk panelbörtönt. Aztán az első generációnak eszébe jutott Krakuát VI finom húsa és megnyalta a száját a lakás eldugott kis szegletében.