Viola Hercegovina kétségtelenül nehéz pillanatokat élt át azokban a régi időkben. Shabbadwa boszorkány először bezárta őt kastélyának legfelső tornyába és éveken keresztül a lehető legváltozatosabb kínzásoknak vetette alá. Lábát tüzes husánggal égette, melleit éles szikével vagdosta. Körmeit egyenként letépdeste, telt ajkait levágta. Viola csontsoványra fogyott, haja zsíros csimbókokban lógott, fogai hullani kezdtek. Végezetül az istállóba került, a nyakára pórázt kötöttek és a pajtát soha többé nem hagyhatta el...

 15 perccel Adolf Amudsen letartóztatása után...

...a rabomobil már teljes gázzal suhant végig a városon, a 4-es számú Űrkikötő irányába, hogy átadja csomagját a PQ-123-as börtönbolygóra tartó kompnak.
„PQ-123-as börtönbolygó! Az igen. Mi történik itt???” fogta a fejét Adolf Amudsen. Gondolkodni próbált, de nem nagyon ment neki. Volt ez a Herr Zorád... meg a titkárnője... megölték őket, és őt gyanusítják. „Hmmm, fincsi. Mint valami béna filmnoirban... Be tudom bizonyítani, hogy nem én tettem? Húha, tuti beszopattak.”
            - Mi történik itt? – nézett fel.
            - Kussolj! – kiáltott rá a két smasszer közül az, amelyik mellette ült. A másik valószínüleg a mobil elejébe szállt. – Megcsapkodlak.
            Adolf sóhajtott egyet, és elmorzsolt egy könnycseppet a szeme sarkában, vagy mi. Körbepislantott a helyiségben. Rajta és az őrön kívül csak egy másik rab ült a szembelévő padon. Humanoid lehetett ő is, de olyan furcsán nézett ki. Csupa szőr fedte, csak a három szeme villant elő néha, kettő a homlokán, egy valahol beazonosíthatatlanul lejjebb. A szeme alatt csak egy bugyogót hordott, azt is hózentrágerrel erősítette magára. Amúgy csak összekötözve meredt maga elé. 

            - Na játsszunk valamit! – szólalt meg hirtelen a szőrös csákesz.
            - Mit ugatsz?? – üvöltött az őr és felpattant a helyéről. – Agyonütlek bazmeg.
            Ám aztán a szőrös fickó ráböffentett a smasszerre. Nem volt hangos böfi, szinte már bocsánatkérő. De az őr azon nyomban leroskadt a földre. Majd elkezdett szétfolyni, mint valami elejtett tojás. És így tovább... Fura volt az biztos.
            - Hát ez fura, az biztos! – dünnyögte Adolf. Ám a szőrős ekkor rávetette magát és Adolfnak se kép, se hang.

3 és fél órával Adolf Amudsen letartóztatása előtt

Herr Zorád Klotzenferren az elejére tekerte az ősrégi orsós kazettásmagnót majd hetedszerre is lenyomta a play gombot. A szteró hifi berendezés újra megszólaltatta a Chicago „If you leave me now” című örökzöld slágerét s Herr Zorád Klotzenferren hátán végigfutott a borzongató hideg, majd akaratlanul lassú tánclépéseket kezdett tenni a szobában. Hosszú karmokban végzödő végtagjait jobbra-balra hullámoztatta. Kicsit megrázta a csípőjét, lassan mozgatta a seggét előre-hátra, előre-hátra úgy ahogy a zene andalító ritmusa diktálta. Vöröses fényben égő szemeit behúnyta, s fejét ingatva egyre hangosabban próbált együtt énekelni Peter Ceterával. A gyönyör határán azonban egyszercsak begyűrődött a szalag. - Mi a fene?! – kiáltotta Herr Zorád és odaúszott magnóhoz. Kétségbeesetten próbálta megállítani de a szalag csak gyűrődött csak gyűrődött, végül egy reccsenéssel elszakadt.

- Neeeeeeeeeeeeeeeeeeeeee!!!! – Ordította kétségbeesetten Herr Zorád és könnybe lábadt a szeme. Soha többet nem hallotta ezt a dalt.

Tehetetlenül leült hatalmas mahagoni boritású íróasztala mögé és szemügyre vette a kazettát. - Hmmm, milyen érdekes – motyogta csak úgy maga elé és ragacsos nyelvével összeillesztette a darabokat majd visszatekerte a szalagot az elejére és újra lenyomta a play gombot. Sistergés zaja hallatszott. Herr Zorád imádkozni kezdett, hogy megszólaljon a szóban forgó mű. De pechére egy furcsa beszédhang törte meg az izgalmas csendet:

 - Khmm khmm... Ez most működik? – Sistergés – Na jó szóval ott kezdődik a dolog, hogy a háromszög csillagképek együttállásakor ezen a bizonyos bolygón, amit úgy hívnak hogy... őőő... Pagarada paraga... őőő nna szóval ezek az izék megtámadják az ottlakókat és hát... hmm hmm, szörnyen kínos dolog ez, de elpatkolnak egytől egyig. Kb ennyi jutott most eszembe. Nna mindegy. Stop... – újabb sistergés, majd egy sírástól fuldokló hang – Gyűlöllek te ribanc! – azzal a lejátszó kikapcsolt.

- Igen???

Az íróasztal mögött egy xanturreai végbéltermék vonaglott bájosan. Kicsiny praclijai körbefonták a telefont, a dossziékat és az asztal egyéb kellékeit. Akcentusa alapján nőstény lehetett. Foglalkozását nézve titkár – vagyis titkárnő ezek szerint.
- Hümmmm. Adolf Amudsen vagyok. Magánnyomozó.
- Detektív? – vinnyogta a hang a kontúrtalan testből.
- Igen, olyasmi. Herr Zorád Klotzenferren hívott megbeszélésre, háromra.
- Igen igen, egy pillanat. – a cucc körbefolyta a telefont és gombokat nyomogatott rajta. – Zorcsi, Adolf Amudsen megérkezett.... Jó, rendben. – szólt lecsorogva a kagylóról. – Bemehet. – nézett rá (vagy mi) Adolfra.

Adolf belépett a szobába. Ott benn teljes sötétség uralkodott.Adolf próbált tájékozódni az ajtón beszűrődő fényben, de csak üvegcsék visszacsillanását bírta felfedezni pár méterrel beljebb. Aztán az ajtó becsapódott mögötte.
- Hümmmm... Napokat kívánok. A nevem Adolf Amudsen, magánnyomozó. Itt van, Uram? – próbálkozott Adolf, miközben zsebkendőért kotorászott zsebében. „Már megint ez az izzadás, beszarok.”
- Igen, üdvözlöm. Itt vagyok persze. – szólt egy vékonyka hang.
- Csakmert kicsit sötét van uram. Nem látok igazán... semmit.
- Ja persze igaz igaz. Sajnálom, de kicsit fényérzékeny a természetem. És mindig elfelejtem, hogy maguk, humanoidok, leginkább a szemüket használják, azt is csak világosban. Hiba, hiba... Nagy hiba... – motyogás. – Na mindegy, nyitok fényt maga körül, ha ez kicsit megnyugtatja.
- Őööö, nem köszönöm. – szólalt meg Adolf, de addigra már ki is gyulladt valami lámpa, körülötte két méter átmérőjű fényudvart teremtve. Azon túl viszont sehol semmi.

Bob Bikafos 6 évesen verte agyon az első áldozatát. Egyik osztálytársa, egy háromlábú szöszpiszok kötözködni kezdett vele az ebédlőben. A szöszpiszok éppen arra készült, hogy „ütődöttnek” nevezze Bob Bikafost, de a szó kimondásának közepénél váratlanul egy villámgyors ökölcsapás véget vetett rövid, de egyszerü kis életének. Csak annyit tudott mondani, hogy, „ütő”. Majd egy pillanattal később a légzőszervi nyilása felnyomódott gombaformájú agyvelejébe, ami aztán véres pempőként, fröccsenve kenődött szét az iskolai ebédlő gondosan sorba rendezett asztalain. Azonmód szörnyethalt.

Bob onnantól kezdve megismerte a bolygó összes nevelőintézetét és  kiskorúaknak fenntartott börtönlétesítményét. A cellákat, a rácsokat, a drótkeritéseket, vasajtókat, gumiszobákat, kerengőket, folyosókat, csővezetékeket, őrtornyokat és börtönkápolnákat. Végül NW Trieste egyik eldugott, csöndes, kertvárosi iskolájába került az alapvetően gyengeelmével született – és emiatt társadalmilag megkülönböztetett - pöcökmoszatok közé. Bob ekkor 7 éves volt. Már javában szteroidokon élt, és a szupermarketekből ellopott gusztusos ízléssel csomagolt húskonzerveken. Szülei nem nagyon törődtek vele. Apja LeRoy Bikafos a fájdalomgyárban dolgozott, anyja Rosie Bikafos az otthoni háztartást vezette erősen benyugtatózva. Bob eleinte csak az utca réme volt. Rendszeresen szedett védelmi pénzt a környékbeliektől, majd 8 évesen átvette a közeli benzinkút irányítását.

Nem sok idő kellett és ő volt a kerület ura. A sok szteroidtól és húskonzervtől kis, tömzsi, kopasz görccsé változott és éppen a szomszéd kutyáját akarta büntetésből karóba húzni, amikor meglátta Annamarit az utcán.

Nagy, döngető léptekkel, fújtatva közelítette meg a lányt. Röfögve elé állt és azt mondta.
- Zén nevem Bob. Ki vagy?
Annamari nem szólt egy szót sem. Csak hümmögött, aztán kacéran megvonta a vállát. Bob azonnal szerelmes lett. Ilyen gyönyörű vállvonogatást még soha életében nem látott. Ez volt a legszebb dolog az életében és a gyönyörtől megbicsaklott falcetthangon felkiáltott.
- Csináld ezt mégegyszer!
Annamari újra megvonta a vállát, másnap megesküdtek.